Azile

Rémálmok I.
Gólem

Egész nap nyeltem a köveket a gólemmel szemben. Homokszemcsékkel kezdtem, majd áttértem az egészen apró, parányi kavicsokra. Most már súlyos, tenyérnyi bazaltot veszek a számba. A gyomrom már megtelt, ólomsúlyom van. Légcsövemben feszül a murva, szűkös hézagokon préseli át magát a levegő, hogy deformált tüdőmbe jusson. Sípol, ahogy ki-be jár a kövek közti réseken. Szét akarok szakadni, de lenyelem a göröngyös bazaltot. Csigalassan kúszik le torkomon, kezemmel kell rásegítenem, simítom végig nyakam, préselem lefelé a követ.

A gólem ekkor feláll, rögös kezét nyújtja felém. Kievickélek a törökülésből, de lendületet már nem tudok venni, hogy előrehajoljak és elérjem ujjait. Mázsás súly húz a föld felé. Elkezdek előre-hátra hintázni, elkapom karját, de durva agyagteste felsérti bőröm, és kiserken vérem - homok folyik végig tenyeremen. A gólem felránt a földről, inogva megállok előtte. Óriási teste fölém tornyosul, szája széles repedés, szeme sötét üreg. Fekete mélységet hány rám, így inkább elfordítom fejem.

A kőszörnyeteg súlyos léptekkel megindul, vonszol maga után kezemnél fogva. A porban csúsztatom lábaim, elemelni a talajtól képtelen vagyok a gyomromat megtöltő szikláktól. Végtelen kanyonon vágunk át, két oldalt hatalmas gránitfalak magasodnak. Mást nem látni a világból, csak sárga szirteket és tömör porfelhőket. Minden apró mozdulatra összesúrlódnak bennem a kövek, éles széleik ki akarják bökni bőrömet, de a testem még tart. Szúró fájdalom levegőt venni – száraz, nehéz délután száll be a számon, tolja le magát a kavicsok közti keskeny vájatokon.

Lángol homlokom, tikkasztó forróság lakja a kanyont. A nap elmosódott korong az égen, nem látni tisztán a temérdek portól. Végtelen ideje vánszorgunk már a gólemmel, némaságba burkolózva. Megszűntem reálisan érzékelni az időt abban a pillanatban, amikor idekerültem. Az a sejtésem, hogy az általunk elfogadott idő-koncepció ebben a világban nem állná meg a helyét. Olyan érzés, mintha egyetlen pillanat merevedne ki egy évszázaddá. Tehát idestova száz esztendeje vánszorgunk már a gólemmel, ő vezet, én araszolok utána. A táj nem változott, a nap nem szállt alá, a Föld nem mozdult.

Végtelen idő gondolkodni. Az ember alkalmazkodó teremtmény, változtatni képes testi-lelki igényein a környezeti hatások függvényében. A fájdalmat már megszoktam, kezd tisztulni a tudatom. Jobb kezemmel letörlöm a verejtékcseppeket homlokomról, a balt még mindig a gólem marka zárja magába. A kőember hátát nézem - csupa barázda, több ezer év véste már bele rovátkáit, több millió ember koptatta már rajta recésre kétségbeesetten visítva körmeit. Nem félek. Nem félem a szörnyet, nem félem a túlvilágot. Engedelmesen fogom követni követét, éveken át, világokon át, kanyargó kanyonon át.

Ahogy erre a gondolatra jutok, a robusztus gránitfalak az előttünk tátongó végtelen messzeségben repedezni kezdenek, a törésvonalak mentén keletkezett vájatokból egyre nagyobb és nagyobb darab sziklák válnak ki, s hullnak a földre, felkavarva a mustársárga port. Hatalmas robajjal közeledik felénk a pusztulás, iszonytató erő reng végig a kanyonon. Darabjaira töri a világot, kizárólag törmeléket és fullasztó homokvihart hagyva maga után.

A gólem és én állunk csak szilárdan. Engem széllökés nem mozdít ki tengelyemből, földhöz szegeznek a mázsás kövek. Ha nem érezném agyagkezét a gólemnek csuklómon, nem lehetnék biztos benne, hogy előttem van még – a sárga homok elvakít, orromig sem látok. Hunyorítva állok szemben a pusztulással, pilláim óvják szemem világát az apró kőkristályok karcolásaitól. Egy világ lett semmivé előttem, szemtanúja voltam a végítéletnek. Semmi epifánikus nem volt benne.

A gólem erőteljesebben kezdi szorítani csuklóm. Ráfeszül az agyagmarok, ütemesen pulzál alatta a homok ereimben. Arcomba süvít utolsó lökete a porrá omló gránitfalaknak, így még egyszer szorosan behunyom szemem. Nagyon magányosan meredek ki a földből. Kicsit még zúg a fülem a robajtól, a gólem enyhít szorításán. Változik a levegő, frissebbnek tűnik. Tisztának. Lassan töltöm meg tüdőm, számolok közben – 1, 2, 3, 4 – kifúj. A szemem még nem merem kinyitni, szabad kezemmel a hasamat tapogatom – érzem-e még a kövek keménységét? Ebben a pillanatban ujjam egy kiálló élbe ütközik, az ólomsúly iszonytató érzete azonnal visszatér. Szédülni kezdek, megrogynak térdeim, hányingeres hideg verejték ül ki homlokomra.

Kipattan szemem, nézem a gólemet, aki továbbra is kényelmetlenül közel áll hozzám. Elengedi csuklóm, és lassan megfordul. Tátogni kezd. Szájából peregnek a kavicsok, hullanak a földre, temetői kupaccá gyűlve. Lassan ellepik a bokám. Befednek görgetegei a szikláknak, befednek és összetörnek.

süllyedő hajó ⛴︎

Nyílt, vérző sebed vagyok.
Egy folyton pulzáló, végtelen vérfolyam.
Benned örök emléket hagyok -
Én, a beforrni képtelen - felszakadok folyamatosan.

Nem kerülhetsz el engem.
Véredből vagyok, a testedből születtem,
és minden traumádat én cipelem.
Szelidítem a káoszt, amit tőled örököltem.

Több mint harminc éve szelidítem,
palástolom és tartom a hátam.
A friss vért mosom és a sebet elfedem,
letakarom szégyenfoltját a családnak.

Az ereim ugyanúgy lüktetnek.
Ugyanazt a fájdalmat viszem tovább.
Azt hiszed, ezért lettem és erre születtem,
hogy együtt sóhajtsunk ki minden szívdobbanást.

Csak az a baj, hogy ez nem az én szégyenem.
Talán káoszból születtem, de békével jöttem.
Oltárt állítottam az eljövendő harmóniának,
oltárt a megbocsátásnak, a szelíd gyógyulásnak.

Megijedtél: nem fogok többé vérezni helyetted,
nem fogom elhullatni a te keserű könnyeidet.
Pedig ne aggódj, veled leszek, maradok is
-minden fájó szívdobbanásodra sóhajtok is.

Sötét, mély verem peremén állva nézek a világba.
Letekintek rád, te elnyomó, te agresszor, te rútak rútja.
Elsírom a könnyeidet, de nem hajtok fejet.
Elvérzem a sebeidet, de le nem térdelek.

Nem leszek az arrogancia bamba rabja,
nem ereszkedek le melléd a sötét lyukba.
Nem kell, hogy az én fájdalmam más üvöltse el,
nem hagyom, hogy helyettem más vérezzen el.

Maradok nyílt, vérző sebed.
De eljön a nap - amikor téged már a verem is elfelejtett,
akkor lassan én is behegedek.
És megleszek, akkor megleszek. Jól leszek nélküled.