Anima

"Egyszer volt, hol nem volt... akkor volt egy egyszerű megértése annak, hogy énekelni hajnalban és énekelni alkonyatkor azt jelenti, mint a világot öröm által gyógyítani.
A madarak még emlékeznek erre, amit mi már régen elfelejtettünk, hogy a világ arra rendeltetett, hogy ünnepeljük."

(Terry Tempest Williams)

Artist Lucy Grossmith

Semmitől se lehet úgy megkönnyebbülni, mint ha jól kisírja magát az ember.

(Gabriel García Márquez)

Olyan társadalomban élünk, amely hajlamos csak a „csinálást” értékelni. Hányan esünk abba a csapdába, hogy elfoglaltságunkat egyfajta kitüntetésként viseljük, és egyre több kötelezettséget, feladatot és felelősséget halmozunk fel, amíg napjainkban már alig tudjuk befogadni és ellátni ezeket?

„Csinálás” vagy „Létezés”? - Anima Coach Hogyan lehet egyensúlyt teremteni az "állandóan csinálni valamit" és a csupán "létezés" állapot között?

"Tudom, nem vagyok tökéletes. De kit érdekel! Még a Hold sem tökéletes: tele van kráterekkel. És a tenger? Ő sem: túl sós. Mi a helyzet az égbolttal? Mindig olyan végtelen! Röviden: a legszebb dolgok nem tökéletesek. Különlegesek..." /Bob Marley/

Tökéletességre való törekvésünk lehet egészséges, abban az esetben, ha meg tudjuk magunknak húzni a határt, hogy mi az, ami még elfogadható számunkra.
Mi az, ami elég jó?

Ha folyamatosan valóban CSAK a tökéletesre törekszünk, akkor elképesztő mennyiségű energiát fektetünk mindenbe, hiszen azt gondoljuk, hogy számunkra csak a 120 és a 150% közötti eredmény az elfogadható. Tehát átesünk a ló túloldalára.

Hogyan és mikor gyanakodhatunk arra, hogy ez történik velünk?

Csak a tökéletes a jó, a fekete-fehér gondolkodás mentén csak ez az elfogadható, minden más kudarc.

Bármit, amit elérünk nem tudjuk értékelni és nem vagyunk elégedettek vele.

Szinte minden alkalommal találunk valami hibát abban, amit csinálunk, emiatt saját magunkat akadályozzuk abban, hogy elért eredményeinknek örülni tudjunk.

Saját elvárásaink olyan magasak, hogy szinte teljesíthetetlenek.

A hibáinkat nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk elfogadni és szinte tragikusan éljük meg, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük, ahogyan elvártuk magunktól.

Vajon el tudjuk fogadni a saját emberi tökéletlenségünket és helyette tudunk-e hinni emberi különlegességünkben?

Art: Susan Ruiter

Londonban él egy nő, aki minden nap felszáll a metróra, és az egyik megállóban leül egy padra, hogy meghallgassa a férje által 1950-ben rögzített szöveget a hangosbemondón.
Margaret McCollum, férje Oswald Laurence halála után a padon ül, és azt várja, hogy meghallja ezt a felvételt, amely London egyik leghíresebb "Mind the gap" felhívása be- és kiszálláskor.
2003-ban Oswald meghalt, hatalmas űrt hagyva Margaret szívében. Így hát Margaret megtalálta a módját, hogy a legközelebb érezhesse elhunyt férje jelenlétét.
Több mint fél évszázad után ezt a férfihangot egy üres, elektronikus felvétel váltotta fel. Margaret elkérte azt a felvételt (kazettát) a londoni metróközlekedési vállalattól, hogy továbbra is hallgathassa otthon a férje hangját.
Ám a megindító történet ismeretében a társaság úgy döntött, hogy visszaállítja a hangosbeszélőbe Oswald Laurence hangfelvételét az egyetlen olyan megállóhelyen, ami a házuk közelében van, ahol Margaret él, a Northern Line Embankment megállójában.
Ebben a megállóban ma is minden utas hallgathatja Oswald Laurence hangját, és arra gondolhat, hogy ez az örök szerelem, ami valóban létezik.