Flow With Viki

40 éves lettem ma.

Esténként hálát adunk a gyerekekkel a Jóistennek három dologért, ugyanennyit kívánhatunk tőle.

Íme az én mai listám.💕

Hála a szüleimnek az életemért.

Anyukámnak a millió reggeli pusziért, ölelésért, végtelen memória játékért. Apukámnak a helyesírás szabályaiért, a reggeli piacos pulcsiért (mert egy sem volt), és a büszke csillogásért a a szemében, amikor betette a táncos VHS kazettáimat a lejátszóba.

Hála a családomért.

A férjemért, aki 15 év után már csak néha mérges rám, ha nem a helyére teszem a slusszkulcsot. Aki hagy reggel aludni és megcsinálja a kisfiunknak a reggelit. Aki tudja, hogy nem szeretek főzni, de amikor kissé gyűrötten jövök le az esti 1 órás meseolvasás után mégis a fülembe súgja: “Jó anya vagy.” És tudja, hogy ez mennyit jelent nekem.💕

A kisfiamért, aki minden nap megmutatja: nem vagyunk egyformák, és ez milyen jó, hogy így van. Hogy mennyi színe, mennyi árnyalata van annak, hogyan gondolkodunk, és hogy néha “elfogadni, nem érteni kell”.

A kislányomért, aki gyöngyöző kacajával a legszomorúbb ember arcára is mosolyt csal. Aki olyan szabad, mint egy madár, szárnyaira néha minket is felkap, és emlékeztet bennünket arra, hogy milyen érzés repülni.

Hála a barátságokért.

A óta tartóért, mely végigkísérte eddigi életemet, és melynek annyi mindent köszönhetek.

A táncos időkből megmaradtakért, melyeket anno a tánc iránti szeretetünk kovácsolt össze, de a távolságok, eltérő életutak ellenére a mai napig velem vannak.

A már jócskán felnőttkori, anyaságomnak köszönhetőkért, amik a játszótéren köttettek, de a csúszdázásból kinőve is nagyon fontosak számomra.

A női jógásokért, akik ismernek, elfogadnak így, ahogy vagyok, akikkel mindig lekerülnek a maszkok, és megnyílnak a szívek.

Drága Nagymamámért, akinek gyerekkorom legszebb nyarait köszönhetjük a bátyámmal. A jótanácsáért: “Kislányom, soha ne feküdj le haraggal a szívedben.”

És mi az a 3 dolog, amit kívánok?

Hogy a szüleimet minél tovább ölelhessem.
Hogy láthassam a gyermekeinket felnőni.
Hogy méltó legyek a barátságokra, melyek körbevesznek.
+1: Hogy mindig emlékeztessem magam: az élet itt van. Nem a múltban, nem a jövőben, hanem: itt és most.

A tavalyi gyerek mindfulness oktató képzés vezetőjétől kaptam ezt az idézetet, ami emlékszem, már akkor is nagyon megérintett és elgondolkoztatott. Az elmúlt években saját tapasztalatommá is érett ez az idézet. A talaj óráimon eljutottam végre odáig, hogy mertem önazonos lenni, mertem újítani, mertem használni az intuicíómat, és merítettem abból a szenvedélyből, abból a kiapadhatatlan örömből, melyet akkor érzek, amikor táncolok, vagy csak szimplán ritmusra, zenére mozdulok.

Bevallom őszintén: a reformer - bár már 5. hónapja az életem része - még mindig nagyon ritkán hozza el nekem a fenti érzéseket. Tavaly novemberi mélyrepülésemből, elbizonytalanodásomból, hogy ez az utamnak a része marad-e, talán mostanra kezdek kikecmeregni. Sokadszorra, ismét beleesek abba a bizonyos “nem vagyok elég jó”, “nem tartok elég jó órákat”, “máshogy kellene” gondolati körökbe, melyeken azt gondoltam: már réges-régen túl vagyok. Aztán sikerül magamat olyan szinten elbizonytalanítani, hogy elkezdek olyan órákat tartani, ami nem én vagyok, mert biztos nem erre van itt szükség. Eredmény: még kevesebben jönnek. És persze, annyiszor mondták már, hogy egy oktatót nem csak az óráján lévő létszám alapján lehet minősíteni, nade azért mégiscsak jelzi, hogy valami nem oké, valami nem az igazi.

Keresem még ezt a lángot ebben a mozgásformában, és persze ismét rájövök: csak akkor tudom fellobbantani, ha maradok önmagam. Ha nem akarok mindenkinek megfelelni, ha nem akarok más lenni, ha merek önmagam lenni akkor is, ha aztán a végén kiderül: ez egy állomása lesz az utamnak.

Amíg ez ki nem derül, ráülök a flow vonatra, és szívemet-lelkemet beletéve haladok tovább.

Ha jönnél velem, várlak szeretettel Nagykovácsiban! 💕