Tagir Bulgary

A szemléletváltás gyakorlatai

Annyi felől értelmeztük már az elengedés fogalmát, hogy bonyolulttá vált és a végeredmény? Elkezdtünk az elengedés gyakorlataiba kapaszkodni, ami még több feszültséggel és kötöttséggel jár. Ugyanoda érkezünk, mint amitől szabadulni szeretnénk – függőségek, kötelékek és mindenféle lelki szorítás. Az elengedés vágya egy újabb hurok lett, amely nem oldja ki a meglévőket, sőt még elkeseredettebbé tesz.

Képzeteink, hiedelmeink, nem tudatos félelmeink a legnagyobb kötéseink, melynek szövevényére fűzzük fel világi történéseinket. Oldjuk ki a mélyen fekvő gyökereket és kisimul az élet meggyűrt vászna. Az elkövetkezendő napokban ebben a témában indítok egy poszt-sorozatot.

1. Az ember legmélyebb félelmeinek egyike – „egyedül vagyok”
Azzal a látással érkeztünk a világra, hogy „én vagyok” és a világ. Én és ő, én és a többi ember, egyszerűen elménk működésével így érzékeljük magunkat és környezetünket. Ebben az értelemben érezhetjük magunkat elhagyatottnak és magányosnak. Rettegünk ettől az érzéstől, még ha nem is közvetlenül érezzük a mindennapokban. Úgy érezzük, hogy védelmet és biztonságot kell teremtenünk a magunk számára. Erre az egyik alapfélelemre húzzuk fel a múlt pillanatait, a jövő aggodalmait, az érzelmi ragaszkodást, a határ nélküli szerzést, építkezést, a biztonság keresését. De most oldjuk fel ezt az alapérzést. Hogy hogyan? Már azzal, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy van ilyen.

A nap gyakorlata: miután elolvastad ezt a pár sort, bárhol vagy, bármit is csinálsz… egy percre figyelj rám! Állj meg! Próbáld meg kizárni a világot egy másodpercre, ha kell, a lélegzetedet figyeld. A testedet figyeld. Ebben a pillanatban nem kell tenned semmit. Gondolj arra, hogy „itt van körülöttem több száz, ezer… milliárd ember – ugyanezt a félelmet élik át. Kivétel nélkül mindenkiben ugyanez az alapfélelem lüktet. Ezzel az áthatolhatatlan közös gondolattal olyan energiaburkot képeztünk, amiből nincs más kiút, mint a tiszta rálátás”. Kezdjük el itt az „alászállást”, az emberi testbe való visszabújást, mert ott téved az ember, hogy úgy érzi – menekülnie kell. Menekül vágyakba, merengésekbe, személyekbe, ideákba, függőségekbe, csak hogy ne érezze magát annak, ami – embernek. Szorít és szenvedést okoz az emberi test, a fizikai világba préselt lélek pedig ellebegne. A gazda nélkül hagyott test pedig önmagában sorvadni kezd. /folyt.köv/